Miért a férfiak találták fel a magas sarkút

A vágtató lováról íjjal lövő lovasnak támaszra van szüksége. A lábának a kengyelhez kell támaszkodnia úgy, hogy ne csússzon ki belőle, különösen akkor, amikor felemelkedik és elfordítja a törzsét. A sarok a legegyszerűbb módon oldja meg ezt: támasztékot ad a talpnak.

Ezért ott jelenik meg a sarkas lábbeli, ahol erős volt a lovasság. Európában addig nem használták, amíg a 17. század elején meg nem érkeztek oda a perzsa követségek, és velük együtt meg nem jelent a perzsa és katonai divat.

Itt nem a kényelemről, hanem az üzenetről van szó. A sarok ráérős járásra késztet, és sík padlót igényel, vagyis viselője nem dolgozik és nem jár sárban. Éppen ezért vált értékessé: nem a láb erejét, hanem viselője társadalmi helyzetét mutatta.

Ezután fordulópont következett, amelyet a divattörténészek nagy férfilemondásnak neveznek. A 18. század végén a férfiöltözet hirtelen egyszerűbbé vált: eltűntek az élénk színek, a csipke, a púder és a sarkak. A szigorúság lett a méltóság új jele, a díszítettség pedig teljes egészében a női ruhatárba került.

A sarok egyedül a női lábbeliben maradt meg, és utólag új magyarázatot találtak hozzá: a láb szépségét és a járást emelték ki. Ez a magyarázat olyan szilárdan meggyökerezett, hogy a tárgy katonai eredete ma már kitalációnak hangzik.

Az eredeti rendeltetés nyomai azonban nem tűntek el. A cowboy- és kozákszárú csizmákon ma is határozott sarok van, pontosan ugyanebből az okból: hogy a láb a kengyelben maradjon. Csak éppen senki sem tartja ezt a lábbelit divatosnak.