Hogyan manipulálnak a csenddel

Teljesen rendben van szünetet tartani. Nem az számít, meddig tart a csend, hanem hogy ismered-e a szabályait. „Egy órára van szükségem, aztán visszatérünk rá” - ez szünet: van időtartama és oka. Az eszközként használt csend nem nevez meg időtartamot, és az okát is elrejti.

Ezután egyszerű számtan kezd működni. Amíg nem kapsz választ, egyedül maradsz a kérdéssel: „Mit tettem?” Az agyad maga tölti ki a bizonytalanságot, általában egy olyan verzióval, amelyben te vagy a hibás. Közben a másik ember nem tesz semmit - éppen ez a lényeg: nem mondott semmit, így nincs mibe belekötni.

Minden azon múlik, hogy jelezték-e előre a csendet, vagy sem. A bejelentett csendről lehet megállapodni. A be nem jelentett csend mellett csak találgathatsz, és ez a találgatás rád hárított munka.

A csend nem egyenletesen nehezedik rád. Fokozódik, és minden válasz nélkül eltelt óra növeli a következő lépés tétjét.

Itt a végkifejlet fontosabb a kezdetnél. A kapcsolat úgy áll helyre, mintha mi sem történt volna, megbeszélés nélkül, és a megkönnyebbülés nem egy megoldott konfliktushoz, hanem ahhoz kötődik, hogy engedtél. Legközelebb már kevesebb csend is elég lesz: tudod, mi lesz a vége.

A laboratóriumban a kirekesztést egy képernyőn játszott labdadobálós játékkal vizsgálják: két játékostárs először neked dobja a labdát, aztán abbahagyják. A résztvevők akkor is felzaklatódnak, ha előre megmondták nekik, hogy egy programmal játszanak. Ezt több tucat vizsgálatban megismételték. Az viszont, hogy „a kirekesztés szó szerint ugyanúgy fáj, mint a fizikai fájdalom”, agyi képalkotó felvételeken alapul, és továbbra is vitatják: az, hogy ugyanaz a terület aktív, nem jelenti azt, hogy az élmény is ugyanaz. Egy dolog tehát biztos alapokon áll: a csend valóban fáj, és nem arról van szó, hogy túl érzékeny lennél. A fizikai fájdalomról szóló frappáns megfogalmazás kevésbé szilárd, mint maga a hatás - beszélgetés közben nem érdemes erre támaszkodni.