Így zajlott
1961-ben a Yale újsághirdetésben toborzott önkénteseket egy „memóriavizsgálathoz”. Hétköznapi emberek érkeztek: eladók, mérnökök, munkások. Mindegyikük a tanár szerepét kapta. Szópárokat olvasott fel, és minden hibáért áramütést adott a tanulónak, minden alkalommal növelve a feszültséget.
30 kapcsoló volt: 15 volttól 450 voltig. Az utolsók alatt ez állt: „Veszély: súlyos áramütés”, a legszélsőségesebbek alatt pedig egyszerűen három X.
A tanuló színész volt, az áramütések pedig csak eljátszottak, de a tanár ezt nem tudta. A fal túloldaláról először tiltakozást hallott, aztán könyörgést, hogy hagyják abba, majd kiáltásokat a beteg szívről. 330 volt után pedig csendet.
40 résztvevőből 26 eljutott az utolsó kapcsolóig - ez majdnem 10-ből 7 ember
Négy mondat, amely mindent eldöntött
A kísérletvezető nem fenyegetőzött, nem győzködött, és semmit sem ígért. Négy mondata volt, amelyeket szigorúan egymás után mondott el, valahányszor a tanár megpróbált leállni.
Kérem, folytassa. egyenletes hangon, nyomásgyakorlás nélkül
A kísérlet folytatást igényel. a felelősség átszáll az eljárásra
Feltétlenül szükséges folytatnia. a visszautasítás kezd úgy tűnni, mintha akadályozná a közös feladatot
Nincs más választása. az utolsó mondat - ezután leállították a kísérletet
Egyik mondat sem az áramütésről vagy a tanulóról szólt. Mind a négy arról szólt, ki felelős azért, ami történik. Amint a felelősség átszállt a köpenyes férfira, könnyebb lett megnyomni a kapcsolót.
Ez a kísérlet legfontosabb tanulsága. Az engedelmességet nem a büntetéstől való félelem váltja ki, hanem a felelősség átruházása: nem én okozok fájdalmat, csak végrehajtok egy eljárást, az eljárásért pedig az felel, aki vezeti.
A hétköznapi emberek, akik egyszerűen csak a munkájukat végzik, és nincs bennük személyes ellenségesség, egy szörnyű, romboló folyamat résztvevőivé válhatnak.
Ami általában kimarad az elbeszélésekből
A kísérletet gyakran úgy mesélik el, hogy „az emberekről kiderült, hogy gonosztevők”. A felvételek mást mutatnak. A résztvevők vitatkoztak, izzadtak, idegesen nevettek, felálltak, követelték, hogy vizsgálják meg a tanulót - mégis újra visszatértek a kapcsolóhoz. Nehezen engedelmeskedtek, de engedelmeskedtek.
Az is fontos, hogy az arány nem állandó. Amikor a kísérletvezető a szomszéd szobában ült, és telefonon adta az utasításokat, a végéig eljutók aránya többszörösére csökkent. Amikor két „kollégát” is bevontak, akik megtagadták a folytatást, szinte mindenki utánuk állt le. A környezet többet számított, mint a személyiség.
A kísérletet 2009-ben etikai korlátozások mellett részben megismételték, és hasonló eredményt kaptak. A kritikák a módszertanra, a résztvevők kiválasztására és arra vonatkoznak, ahogyan Milgram beszámolt a kísérlet változatairól, de a tekintélynek való engedelmesség hatása maga reprodukálható
Ma egyetlen etikai bizottság sem engedélyezne ilyen kísérletet: a résztvevők többórányi valódi rettegés után mentek haza. A megismétléseket 150 voltnál kell leállítani - éppen annál a pontnál, amely után szinte mindenki a végéig ment, aki addig nem állt le.
Miért lett könnyebb az embereknek megnyomniuk a kapcsolót?
Mi segíthet ellenállni egy kétes követelésnek?
Források
- Stanley Milgram, Yale, 1961-1963. Részleges megismétlés - Jerry Burger, 2009
A sorozat folytatása: „Manipuláció”
3 cikk teljes terjedelmében az oldalon, még 4 az alkalmazásban
