Miért temették a halottakat csónakkal és érmével

Nehéz elképzelni a teljes nemlétet: az emberi gondolkodásnak nincs róla tapasztalata. Arról viszont van, milyen elmenni a horizonton túlra, átkelni egy folyón, vagy egy olyan másik országba távozni, ahonnan nincs visszatérés. A halált ezzel az ismerős nyelvvel írjuk le, aztán a nyelv elkezdi alakítani a szertartást.

Amint elfogadjuk az út metaforáját, minden más magától következik. Az úton akadálynak is kell lennie, és ez leggyakrabban a víz: sok népnél folyó vagy tenger választja el az élőket a halottaktól. Az átkeléshez révész kell, a révészt pedig meg kell fizetni.

Az érmével kapcsolatos szokás még ott sem volt általános, ahol a költők írtak róla. Érméket a sírok egy részében találnak, nem mindegyikben, és néha nem a szájban, hanem a test mellett. A szertartás, mint minden élő hagyomány, többféle változatban létezett.

Volt egy második, nagyon is földi oka is. A temetés nem a halottnak, hanem a hátramaradottaknak szól. Az útra bocsátás egy utolsó, világos rendben zajló és lezáruló cselekedet. A gyász ezután is folytatódik, de a feladat elkészült.

Ez magyarázza a szabályok szigorúságát is. Sok kultúrában úgy hitték, hogy akit nem temettek el, vagy nem megfelelően készítettek fel, nem ér el a céljához, és a világok között reked. Ez a félelem nem a halottakat, hanem az élőket tartotta fogva: a búcsúzást olyan kötelességgé tette, amelyet nem lehet elhalasztani.

Ugyanezen logika alapján nem akármit tettek a sírba, hanem kifejezetten azokat a tárgyakat, amelyekre az úton szükség lehetett. A gazdag és a szegény temetkezések között hatalmas a különbség, és a régészek ebből sokkal megbízhatóbban olvashatják ki a társadalom felépítését, mint a mítoszokból.