A fém, amellyel kényelmetlen fizetni
Kína Szecsuan tartományában a X. és XI. század fordulóján vaspénzek voltak forgalomban: a réz ritka volt a térségben, vasból viszont sok volt. A vas olcsó volt, ezért egy vásárláshoz sok érmére volt szükség, a köteg pedig olyan nehéz lett, hogy egyszerűbb volt talicskán elszállítani. Egy nagyobb üzlet kisebb költözéssé változott.
A megoldást a kereskedők és a pénzváltók találták meg. Letétbe helyezed az érméidet, és kapsz egy papírigazolást arról, hogy ennyi fém van egy adott helyen. Az igazolást könnyű összehajtani és továbbadni, és kiderült, hogy a másik ember is elfogadja, mert bízik benne, hogy a fém valóban ott van. Így az igazolás kezdett járni kézről kézre az érmék helyett, miközben az érmék a helyükön maradtak.
1023-ban az állam magához vonta az ilyen igazolások kibocsátását Szecsuánban: a magánüzletek sorra tönkrementek, és a csere nem működött tovább. A történészek vitatják, hogy pontosan mikortól érdemes ezeket a papírokat pénznek, nem pedig raktári bizonylatoknak nevezni, a határ ugyanis elmosódik. De az alapelv már ugyanaz volt.
Letétbe helyezed a fémet. Az érmék raktárba kerülnek, és a helyükön maradnak.
Megkapod az igazolást. Egy papírlapot, amelyre feljegyezték, mennyi fém áll mögötte.
Az igazolással fizetsz. Az eladó elfogadja, mert biztos benne, hogy a fémet bármikor átveheti.
Az igazolás továbbvándorol. Kézről kézre jár, miközben a fémért szinte senki sem jelentkezik.
Miért lesz több az igazolás, mint a fém
Aki a fémet őrzi, hamar észreveszi, hogy az igazolások tulajdonosai soha nem egyszerre jelennek meg. Vagyis több papírt is kibocsáthat, mint amennyi fém a pincében van, és egy ideig nem történik semmi. Ez nem rosszindulat, hanem a rendszer sajátossága: egy ígéretet könnyű megismételni, a fémet viszont nem.
Kína végigjárta ezt az utat. A mongol dinasztia idején a papírpénz már az egész országban forgalomban volt; a következő dinasztia újra megpróbálkozott vele, és megint túl sokat nyomtatott. A XV. század közepére a papírpénz szinte teljesen kikerült a forgalomból, a fizetés pedig visszatért az ezüsthöz. Európában az első bankjegyeket a stockholmi bank bocsátotta ki 1661-ben, ugyanebből az okból: a helyi rézből készült fizetőlapok elviselhetetlenül nehezek voltak, a legnagyobbak körülbelül 20 kilogrammot nyomtak. Néhány évvel később a bank is túl sokat bocsátott ki, ezért be kellett zárni.
Bal oldalon nagyjából annyi igazolás van, mint amennyi fém. A jelölés ott van, ahol már észrevehetően több papírt bocsátottak ki, mint amennyi a tartalék.
Maga a papírdarab közben nem változik. Egyetlen szám változik, amely nincs ráírva: hogy hány ugyanilyen papírt bocsátottak ki a tartalékon felül.
Ezért a papírpénz története nem a feltalálás, hanem a bizalom története. Egy igazolás pontosan addig működik, amíg mindenki egyszerre el nem kezdi beváltani.
A papírpénz ott jelent meg, ahol nehéz volt cipelni a fémet, és ott maradt fenn, ahol az ígéret kényelmesebbnek bizonyult, mint maga a dolog.
Miért kezdtek az emberek nehéz érmék helyett igazolásokkal fizetni?
Mi történhet, ha több igazolást bocsátanak ki, mint amennyi a fémtartalék?
Források
- Richard von Glahn: „The Economic History of China” (2016)
- a Svéd Nemzeti Bank anyagai a stockholmi bank 1661-es bankjegyeiről
A sorozat folytatása: „Pénz a történelemben”
2 cikk teljes terjedelmében az oldalon, még 2 az alkalmazásban
