Mi szolgált pénzként az érmék előtt

A jószág volt a legősibb értékmérő. A latin pecunia, azaz „pénz” a pecus, azaz „jószág” szóból ered: jóval az érmék verése előtt is megszokott volt marhában számolni. Mezopotámiában árpában és ezüstben vezették a nyilvántartást, az írnokok pedig agyagtáblákra jegyezték fel, ki kinek mennyivel tartozik. Egy ilyen tartozás évekig fennmaradhatott úgy, hogy közben egyáltalán nem cserélt gazdát semmi.

A kaurikagyló Kínában, Indiában és Afrikában is forgalomban volt: nehéz hamisítani, és nem romlik meg. A „kagyló” jelentésű kínai írásjegy máig része a gazdagsághoz és a kereskedelemhez kapcsolódó írásjegyeknek. A szövet, a gabona, valamint a tömbökben és darabokban lévő fém másképp működött: minden ügyletnél lemérték őket. A sékel, a mina és a talentum eredetileg súlyegység volt, nem érmék neve.

Élő társadalmakban a történészek szinte soha nem találnak tiszta „tárgyat tárgyért” cserét: egy közösségen belül egyszerűbb feljegyezni a tartozást, mint összehangolni, ki mit szeretne. Erről még mindig folyik a vita. Idegenekkel azonban előfordult cserekereskedelem, és mindig ugyanabba a falba ütközött.

Ahhoz, hogy valami pénzzé váljon, négy próbán kell átjutnia: szinte mindenkinek szüksége van rá, nem romlik meg, osztható vagy darabra számolható, és nem lehet gyorsan előállítani. A jószág az oszthatóságon bukik el: egy fél bikát nem adhatsz oda. A gabona megromlik, és sok helyet foglal. A kagyló addig jó, amíg valaki zsákszámra nem hozza a partról. A fém mind a négy próbát kiállja.

A súlyra mért fémmel egyetlen gond maradt: minden ügyletnél le kellett mérni, és ellenőrizni kellett, nincs-e benne idegen anyag. Pontosan ezt oldotta meg az érme. Az első ismert érméket Lüdiában, Kis-Ázsiában verték körülbelül a Kr. e. VII. században, elektrumból, az arany és ezüst természetes ötvözetéből. A bélyeg azt jelentette, hogy a pénzverő igazolta a súlyt és a minőséget, így nem kellett elővenni a mérleget. A numizmatikusok máig vitatják, mennyire volt egységes a legkorábbi érmék összetétele.