A ruha nem tartotta meg önmagát
A XX. század elejéig a női ruhát egy előre meghatározott formára szabott huzatként készítették. A felsőrészt mereven és pontosan szabták, ráhagyás és vállpántok nélkül. A formát az alatta viselt darab adta: sűrű szövetből készült fűző, bálnacsont-, nád- vagy acélmerevítőkkel. A puha törzset sima felületté alakította, amelyre a felsőrész ráncok nélkül simult rá.
Volt egy második feladata is, amelyről ritkán esik szó: a fűző tartotta a mellet, hiszen a maihoz hasonló melltartó nagyjából az 1900-as évekig nem létezett. A harmadik pedig az volt, hogy az alsószoknyák, a XIX. század közepén pedig már a krinolinabroncsok is, meglehetősen nehezek voltak. Ezeket a fűző fölött kötötték meg, így a súly az egész törzsre nehezedett, nem egyetlen szalagra.
Alsóing. Vékony ing a csupasz testen: ezt mosták, a fűzőt viszont szinte soha.
Fűző. Az alsóing fölött fűzték meg. Ettől kezdve a törzsnek formája lett.
Szoknyák. Az alsószoknyákat a fűző fölött, derékban kötötték meg, így a súlyt a fűző tartotta.
Ruha. A felsőrész került fel utoljára, a kész formára, ezért szabták ilyen szorosan.
A szorosra fűzés létezett, de szélsőségnek számított: a karikaturisták már akkor is gúnyolták, az orvosok pedig elítélték. Azt, hogy mennyire volt elterjedt, nem lehet biztosan tudni.
A nők a darázsderékért eltávolíttatták az alsó bordáikat.
A XIX. században nincs megerősített eset ilyen műtétre: ez máig élő városi legenda. Az akkori sebészet életveszélyes volt, és a derekuk miatt nem vállaltak ilyen beavatkozást.
A legendát vonalzóval is ellenőrizheted: fűzők maradtak fenn a múzeumokban. A 40 centiméteres derék szinte soha nem fordul elő közöttük.
A fennmaradt XIX. századi fűzők derékbősége, hozzávetőleges megoszlás
A mezőn és a bálban is viselték
A fűző nem a gazdagok kiváltsága volt. Mosónők, parasztasszonyok és gyári munkásnők is viselték, olcsóbb, tartósabb változatban, lazábbra fűzve. A korabeli beszámolók alapján nehéz munka közben inkább támaszt jelentett, mint akadályt. Fűző nélkül elmenni otthonról pedig nagyjából ugyanazt jelentette, mint ma alsóneműben kilépni az utcára.
A fűző nem azért tűnt el, mert a nők egyszerre felismerték az igazságot, hanem mert eltűntek a feladatai. A melltartó átvette a mell megtámasztását, a szoknyák könnyebbek lettek, a szabás pedig lágyabbá vált: az 1910-es évektől a ruha önmagában is megállt a vállakon. A háború is közrejátszott: a nők gyárakban kezdtek dolgozni, ahol a merev váz zavarta őket. Az 1920-as évekre a sziluett egyenessé vált, és nem maradt mit formálni.
A fűző nem a derék öve, hanem teherhordó szerkezet volt: alsónemű, melltartó és ruhatartó egyetlen darabban. Nem az erkölcsök változása miatt tűnt el, hanem akkor, amikor más ruhadarabok átvették a munkáját.
Miért volt szüksége a ruhának fűzőre?
Miért tűnt el fokozatosan a fűző a mindennapi öltözetből?
Források
- A XVIII-XIX. századi fűzők múzeumi gyűjteményei és viselettörténészek munkái alapján. A méret szerinti megoszlás hozzávetőleges: a múzeumokba nagyobb eséllyel kerültek díszes darabok, mint munkaruhák. A szorosra fűzés elterjedtségét sajtóbeszámolók és karikatúrák alapján becsülik
A sorozat folytatása: „A múlt divatja”
3 cikk teljes terjedelmében az oldalon, még 3 az alkalmazásban
