A feladat nagysága
A háború végére emberek milliói mozogtak Európában: kényszermunkára elhurcoltak, menekültek és táborokból felszabadítottak. A gyerekek folyamatosan elvesztek ebben az áradatban: bombázások, evakuálások és családi elszakadások közben. Sokan idegen országok árvaházaiba kerültek.
A keresést nemzetközi szervezeteknél létrehozott, külön erre kijelölt csoportok végezték. Végigjárták az árvaházakat és a falvakat, listákat állítottak össze, összevetették őket a rokonok bejelentéseivel, és hatalmas kartotékrendszert vezettek, amelyben minden embernek külön kartont nyitottak.
Gyűjtsd össze a bejelentéseket. A rokonok adatokat adtak meg az eltűntekről: a nevüket, életkorukat és azt, hol látták őket utoljára.
Járd végig az árvaházakat. A munkatársak feljegyezték az összes iratok nélküli gyereket, rögzítve a külsejüket és azt is, milyen körülmények között kerültek oda.
Vesd össze a jellemzőket. A dátumok, hegek, különleges ismertetőjegyek és a szülőkről szóló töredékes információk alapján keresték az egyezéseket.
Ellenőrizd, majd add vissza. Az egyezést további ellenőrzésekkel erősítették meg, és csak ezután kezdték meg a gyerek visszajuttatásának folyamatát.
A kartotékok hatalmasra duzzadtak: több millió kartont fonetikus elv szerint rendeztek el, hogy a neveket eltérő írásmód esetén is meg lehessen találni. Az archívumok egy része ma is működik, és a leszármazottak megkereséseit is fogadja.
A gyerekek, akik nem emlékeztek a nevükre
A munka legnehezebb része a kisgyerekekhez kapcsolódott. Egy 2-3 éves gyerek nem tudja a vezetéknevét és a város nevét, ha pedig még kisebb korában vitték el, lehet, hogy a nyelvre sem emlékszik. Apró részletek alapján azonosították őket: a ruhájuk hímzése, egy dal, amit énekeltek, vagy egy bizonyos kiejtéssel kimondott szó alapján.
Néha egy gyerek ruhájára varrt jel vagy egy dallam, amelyre emlékezett, volt az egyetlen nyom a személyazonosságához.
Néhány gyereket soha nem találtak meg, másokra pedig csak évtizedekkel később bukkantak rá. Ismertek olyan eseteket, amikor valaki csak idős korában szerzett tudomást a származásáról, egy, a saját unokái által benyújtott levéltári megkeresés révén.
Ebből a tapasztalatból születtek azok a szabályok, amelyek ma is érvényben vannak. Az elszakított gyereket azonnal nyilvántartásba veszik, mindent rögzítenek, amit tudni lehet róla, és nem sietnek az örökbeadásával, amíg a keresés le nem zárul. Akkoriban éppen az elhamarkodott döntéseket bizonyult a legnehezebb helyrehozni.
Hogyan találták meg a gyereket, ha nem emlékezett a nevére?
Miért nem siettek az elszakított gyerek örökbeadásával?
Források
- A keresést az UNRRA és a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága mellett működő szolgálatok végezték
- a Bad Arolsenben összeállított, lakóhelyükről elűzött személyek legnagyobb archívuma több millió kartont tartalmaz, és ma is feldolgoz megkereséseket
A sorozat folytatása: „Gyerekek a háborúban”
3 cikk teljes terjedelmében az oldalon, még 4 az alkalmazásban
