Hogyan változtatja meg a háború a gyerekkort

1939. szeptember 1-jén Nagy-Britannia megkezdte a városok kiürítését. Az első napokban mintegy 800 000 iskolás gyerek utazott el - kabátjukra tűzött címkével, a szüleik nélkül, idegen családokhoz. A bombázások ekkor még nem kezdődtek el, és 1940 januárjára a gyerekek több mint fele hazatért: a családok nem bírták az elszakítottságot.

Anna Freud és Dorothy Burlingham Londonban bölcsődét vezettek a légitámadások után otthon nélkül maradt gyerekeknek. Az 1943-ban közzétett következtetésük kényelmetlen volt: egy bomba kevésbé ijeszti meg a gyereket, mint az elszakítás. Akik nyugodt anyjuk mellett vészelték át a légitámadást, gyakrabban szedték össze magukat néhány nap alatt. Akiket olyan helyre küldtek, ahol egyetlen robbanás sem volt, súlyosabban és hosszabb ideig reagáltak.

A mechanizmus egyszerű. Egy kisgyereknek nincs saját veszélyskálája - a felnőttől veszi át: az arcát nézi, a hangját hallgatja, a kezét érzi. Ha a felnőtt tartja magát, a robaj hangos, de túlélhető esemény marad. Ha a felnőtt lefagy vagy kiabál, ugyanaz a robaj annak bizonyítékává válik, hogy vége a világnak.

5-ből 3 - mert a háborút nem lehet kísérletként megrendezni. Ezek megfigyelők feljegyzései, nem azonos csoportok összehasonlítása: nyugodt anya gyakrabban van olyan otthon mellett, ahol senkit sem veszítettek el. A következmények becslései kutatásonként többszörös eltérést mutatnak - a gyerekek néhány százalékától a felükig, attól függően, kit kérdeztek meg és hány évvel később. Az irány ismétlődik, a mérték nem.

A félelmen kívül még 3 dolog változik meg, és ezek háborúról háborúra ismétlődnek. A játék új történetet kap: a gyerekek építenek és bombáznak, babákat temetnek, ellenőrzőpontost játszanak - így dolgozzák fel azt, amit még nem tudnak szavakba önteni. Az idősebb gyerek felnőtté válik: vigyáz a kisebbekre, idegen országban tolmácsol a szüleinek, dönt a család helyett. És eltűnik a tervezés: a „mi leszel, ha nagy leszel?” kérdés elveszíti az alapját, a horizont a mára szűkül, amikor mindenki él.

Ez nem ítélet. A legtöbb gyerek, akinek elérhető maradt egy felnőtt, és a napirendje részben megmaradt, tartós következmények nélkül megbirkózik vele. A súlyosságot nem az ágyúzás hangereje jelzi előre, hanem prózaibb dolgok: egy közeli ember halála, ismételt költözések, egy felnőtt, aki maga sem tud már megbirkózni a helyzettel. A háború főként azokon az embereken keresztül rontja el a gyerekkort, akiket megtör.