Mi az a stockholmi szindróma?

Stockholmban két ember kirabolt egy bankot, és csaknem hat napig fogva tartott négy alkalmazottat. Kiszabadulásuk után a túszok nem akartak vallomást tenni a fogvatartóik ellen, és kedvezőbben nyilatkoztak róluk, mint a rendőrségről.

A kifejezést egy rendőrségi tanácsadó pszichiáter alkotta meg, újságírókkal folytatott beszélgetésben, nem tudományos munkában. A sajtó azonnal átvette a megfogalmazást, és világszerte elterjedt, még mielőtt a jelenséget tanulmányozni kezdték volna.

A fogalommal szembeni legfőbb kifogás a ritkasága. Még a támogatói is úgy becsülik, hogy csak a túszok kis részénél jelentkezik ilyen reakció, az adatokat pedig egyedi esetekből, nem szisztematikus megfigyelésekből gyűjtötték.

A harmadik pont magyarázza meg a legtöbbet. Ami kívülről irracionális kötődésnek látszik, belülről józan viselkedés lehet: a legjobb elérhető lépés, ha megpróbálod megnyerni magadnak azt, akitől függsz.

Külön probléma, amikor a fogalmat hétköznapi helyzetekre alkalmazzák. Mindenre ráhúzzák: párkapcsolatokra, munkára, egy hozzád közel álló embertől való függésre. Találó metafora, de a konkrét helyzet elemzését egy kész címkével helyettesíti.

A címkézésnek pedig ára van. A figyelmet arról, aki fogva tart, arra helyezi át, akit fogva tartanak, mintha az lenne a fő kérdés, hogy az illető miért nem megy el, nem pedig az, hogy miért nem engedik szabadon.