Mit tesz a börtön az emberrel

Irving Goffman szociológus így írta le a zárt intézménybe való befogadás folyamatát: elveszik a saját ruháidat, egyenruhát adnak, leltárba veszik a holmidat, a nevedet gyakran egy szám helyettesíti, és ettől kezdve valaki más állítja össze a napirendedet. Ezt az „én” mortifikációjának nevezte: nem kegyetlenség, hanem egy futószalag, amely mindent lefejt az emberről, amivel korábban önmagát meghatározta.

Ezután a választás hiánya veszi át a szerepet. Odabent nem kell eldöntened, mikor kelsz fel, mit eszel, vagy hová mész: mások már eldöntötték helyetted. A választás képessége nem tűnik el, de nem edződik tovább, mint egy gipszbe tett izom. Ezért mondják hosszú büntetés után gyakran ugyanazt: ha egy tucatféle kenyeret látnak a polcon, legszívesebben megfordulnának és elmennének.

Már 1940-ben prizonizációnak nevezték ezt: az ember ugyanúgy sajátítja el a belső szabályokat, ahogyan annak az országnak a nyelvét, ahol él. Craig Haney pszichológus egy 2001-es áttekintésben részekre bontotta ezt a folyamatot, és egyik sem tűnik meghibásodásnak. Mindegyik ésszerű válasz volt egy olyan környezetre, ahol először a gyengeséget veszik észre.

Az, hogy ez milyen mélyen rögzül, nagyon eltérő lehet: számít a büntetés hossza, az életkor, a körülmények, az, hogy volt-e magánzárkában, és hogy maradt-e valaki odakint. Kevés hosszú távú megfigyelés készült a szabadulás után, ezért a „mikor enged el?” kérdésre az őszinte válasz ez: egyes szokások hónapok alatt eltűnnek, mások évekig megmaradnak.