Mi volt az ősrobbanás előtt

Az általános relativitáselméletben az idő nem olyan háttér, amely előtt az események zajlanak, hanem a világ szerkezetének része, akárcsak a tér. Ha visszafelé pörgetjük a tágulást, mindkettő egyetlen pontba omlik össze, és azt kérdezni, mi volt e pont előtt, nagyjából olyan, mint azt kérdezni, mi van az Északi-sarktól északra.

Van azonban egy fontos megjegyzés. A pontba omlás az, amit az elmélet az alkalmazhatósága határáig extrapolálva megjósol. Ilyen körülmények között az elmélet már nem működik: olyan elméletre van szükségünk, amely egyesíti a gravitációt és a kvantummechanikát, de ilyenünk egyelőre nincs.

A hipotézisek egyik csoportja szerint egyáltalán nem volt pont: helyette egy korábbi állapotból történt átmenet. Ezekben a modellekben az univerzum összehúzódott, majd tágulni kezdett, a történetünk pedig csupán egy ciklus egy hosszú sorozatban.

Egy másik szerint a tágulás valahol máshol soha nem állt le. E kép szerint a miénkhez hasonló régiók leválnak az örökké táguló háttérről, és mindegyiknek saját időszámítása van. A „korábban” kérdése így a „kívül” kérdésévé válik.

A harmadik megközelítés kvantumelméleti módon próbálja leírni a kezdetet, amikor maga az idő fogalma sem jelenik meg azonnal. Ezekben a modellekben van határ, de az nem hasonlít egy pillanatra: az idő fokozatosan jelenik meg, irányként, nem kezdőpontként.

Az értékelés azért alacsony, nem azért, mert a hipotézisek gyengék. Csak azt figyelhetjük meg, ami azután történt, hogy az univerzum átlátszóvá vált a fény számára, minden korábbit pedig közvetve rekonstruálunk. A rendelkezésünkre álló eszközökkel nem tudjuk megkülönböztetni egymástól a kezdet modelljeit.

Két dolog adhat reményt: a nagyon korai események nyomai a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzásban, valamint a fény számára átlátszatlan plazmán áthaladó gravitációs hullámok. Mindkét kutatási irány fejlődik, de a szükséges érzékenységet egyelőre nem érték el.