Mitől biztonságos a kötődés
Az 1960-as évek végén Mary Ainsworth kidolgozott egy 20 perces eljárást: egy egyéves gyermeket az anyjával együtt bevisznek egy ismeretlen, játékokkal teli szobába, az anya rövid időre kimegy, majd visszatér. Nem azt figyelték, mennyire viselte meg a gyermeket a különlét. Azt nézték, mi történik a visszatérése utáni első percekben.
A biztonságosan kötődő gyermek odamegy az anyjához, 1-2 percen belül megnyugszik, és visszatér a játékokhoz. Ez az egész szerkezet: a világ iránti kíváncsiságot az táplálja, hogy van hová visszatérni. A gyermek nem a kötődés ellenére, hanem annak köszönhetően merészkedik távolabb a felnőttől. Átlagos mintákban ez a típus nagyjából 10-ből 6 gyermeknél jelenik meg.
Átlagos mintákban nagyjából ennyi gyermeket sorolnak a biztonságos típusba
A különbség nem a különlétben, hanem a találkozáskor látszik
A többi változat nem a gyermek hibája, hanem az a következtetés, amelyet már levont arról, mit várhat a felnőttől. Mindegyik a maga módján logikus, és ugyanabban a néhány percnyi újratalálkozásban látható.
- BiztonságosSírdogál, amikor az anya kimegy. Találkozáskor felé nyúl, gyorsan megnyugszik, és visszamegy a játékokhoz.
- ElkerülőKívülről szinte nem tűnik zaklatottnak, találkozáskor a játékok felé fordul. De ezeknél a gyerekeknél emelkedett pulzust és stresszhormonszintet találtak.
- SzorongóŐ viseli meg a legjobban, és nem tud megnyugodni: ölbe kívánkozik, majd rögtön el is tolja magától a másikat.
- DezorganizáltA viselkedése önmagának mond ellent: elindul, majd félúton megdermed, vagy közeledik, miközben elfordítja a fejét.
A biztonság helyreállításokból épül
Az 1970-es években Edward Tronick egy másik kísérletet filmezett: az anya játszik a csecsemővel, majd jelre mozdulatlan arccal megdermed. A csecsemő mosolyog, gügyög, hadonászik - próbálja visszaállítani a kapcsolatot -, aztán, amikor ez nem sikerül, elfordul és elcsügged. De érdekesebb a kísérlet háttere: hétköznapi játék közben az anya és a csecsemő az idő nagy részében, körülbelül kétharmadában nincsenek összhangban. A párok között nem a kibillenések számában van különbség, hanem abban, hogy másodperceken belül helyreállnak-e.
Ez főként a testen keresztül áll helyre. A felnőtt felveszi a gyermeket, és ritmusaik egymáshoz igazodnak: a légzés, a pulzus, a hang. A gyermek még nem tud egyedül kijönni a pánikból, ezért kölcsönveszi más nyugalmát - nem az számít, mit mond a felnőtt, hanem hogy ő maga mennyire nem szorong. Érdemes észben tartani egy fenntartást: a csecsemőkori típus jóval gyengébben jelzi előre a felnőtt életet, mint ahogy a népszerű szövegek ígérik, és változik azokkal a kapcsolatokkal együtt, amelyekben az ember később él.
A ritmus, amelyet a felnőtt kölcsönad: a kilégzés hosszabb a belégzésnél
Olvasd végig a Miqo alkalmazásban
Még 1 perc, a végén pedig kvíz. Itt találod: „Pszichológia → Gyermekkor”
Irányítsd ide a telefonod kameráját, és megnyílik az App Store vagy a Google Play.
Források
- A „Furcsa helyzet” eljárás - Mary Ainsworth, az 1960-as évek vége
- a „dezorganizált” kategóriát Mary Main és Judith Solomon adta hozzá az 1980-as években. A mozdulatlan arc kísérlet - Edward Tronick, az 1970-es évek. A típusok arányai normatív minták metaanalízisein alapulnak