Mely bűncselekményekről hallgattak évtizedekig

Az emberek nemzetiségük alapján történő tömeges megsemmisítéséről csak 1944 után kezdtek különálló bűncselekményként beszélni: Raphael Lemkin jogász a görög és latin gyökerekből alkotta meg a „népirtás” szót, hogy a történteknek legyen nevük. Addig az ilyen események a dokumentumokban „zavargásként” vagy „áttelepítésként” szerepeltek. Amíg nincs kategória, nincs mihez viszonyítani az ügyet: a nyomozónak nincs mit megnyitnia, a történész pedig nem tud mit keresni a leltárban.

Ugyanez működött az országokon belül is, háború nélkül. A családon belüli erőszak évtizedeken át „botrányként”, nem pedig támadásként szerepelt; több ország jogszabályai kifejezetten kimondták, hogy házasságon belül nem létezik nemi erőszak, és ezt a kitételt főként az 1970-es és 1990-es évek között törölték. Nem arról volt szó, hogy senki sem tudott róla: a szomszédok és a körzeti megbízott tudtak róla. Nem volt rovat, ahová ezt be lehetett volna írni.

A második zár az archívum. Egy újságkivágást kivágnak, egy oldal eltűnik a bekötött kötetből, egy mappa pedig zárt gyűjteménybe kerül. Az 1921-es tulsai mészárlás után, amikor a teljes fekete Greenwood negyed leégett, a történet csaknem 80 évre eltűnt Oklahoma iskolai tankönyveiből, és az akkori napokról szóló újságanyagok egy része is eltűnt az archívumi kötetekből. Az állami bizottság átfogó jelentése csak 2001-ben jelent meg.

Ezek közül egyik ügy sem került napvilágra magától. Tulsában a helytörténészek és a következő nemzedék újságírói kutattak az archívumokban. Katiny esetében, vagyis az 1940-ben kivégzett lengyel tisztek ügyében, fél évszázadon át a náci Németországot tették felelőssé, míg meg nem változott a rendszer, és vele együtt az is, hogy mit lehetett nyomtatásban megjelentetni. Tuskegee-ben több száz beteg férfit hagytak évekig kezelés nélkül, hogy megfigyelhessék őket; a kutatást nem orvosok, hanem a Közegészségügyi Szolgálat munkatársa, Peter Buxtun állította le: éveken át írt a feletteseinek, de nem ért el semmit, majd átadta az anyagokat újságíróknak. A cikk 1972 nyarán jelent meg, a programot pedig még ugyanazon év végén leállították.

Ezután szinte mindig ugyanaz a sorrend: először „ez nem történt meg”, aztán „megtörtént, de nem így”, majd „megtörtént, de régen”, és csak ezután jön a bizottság, a jelentés, a tankönyv egy sora. Minden lépés évekig tart, sok ügy pedig félúton megreked.

Ezért a „meghódított bűncselekmény” pontatlan kifejezés. Nem maga az esemény merül feledésbe, hanem az, ahogyan beszélünk róla: eltűnik a jelentésekből a megfelelő rovat, kihal a tanúk egy nemzedéke, és megmarad a családi mondat: „nálunk erről nem kérdeznek”. Maga az esemény a helyén marad, és várja, hogy valaki újra kinyissa a mappát.