Miért kedvelnek jobban, mint gondolnád

Amikor magadat értékeled, a belső folyamataidra támaszkodsz: egy kínos csendre, egy buta viccre, arra, amit elfelejtettél megkérdezni. A beszélgetőpartnered ebből semmit sem látott. Egy mosolygó, a beszélgetést fenntartó embert látott, és éppen ezt értékeli.

Ráadásul a figyelem szelektíven működik. Egy félórás beszélgetésből nem az összbenyomásra emlékszel, hanem néhány kellemetlen pillanatra - ezek azért tűnnek ki, mert érzékenyen érintettek. Ezekből áll össze a végső értékelés, noha a beszélgetésnek csak elenyésző részét teszik ki.

Ezt közvetlenül is vizsgálták: ismeretlen embereket ültettek le beszélgetni, majd mindegyiküktől megkérdezték, mennyire kedvelte a másikat, és szerinte mennyire kedvelte őt a másik. Szinte mindenkinél a második értékelés alacsonyabbnak bizonyult az elsőnél.

Szinte soha nem kapsz visszajelzést. Senki sem mondja ki, hogy jól érezte magát, és az udvariasság ugyanúgy néz ki akkor is, ha valaki érdeklődik, és akkor is, ha nem. Nincs mivel ellenőrizned a feltételezésedet, ezért kijavítatlanul marad a fejedben.

A kutatásokban még valami érdekeset is megfigyeltek: a különbség hónapokig fennmaradt azoknál, akik továbbra is kapcsolatban maradtak. Vagyis nem az első találkozás egyszeri aggodalmáról van szó, hanem egy tartós értékelési hibáról, amely sokáig megmarad.

Ennek gyakorlati következménye is van. Aki biztos benne, hogy nem kedvelték, ritkábban ír rá először a másikra, és ritkábban javasolja, hogy találkozzanak újra. A kapcsolat nem azért nem alakul ki, mert milyen benyomást tett, hanem mert tévesen ítéli meg, milyen benyomást tett.