Honnan ered a szorongó kötődés

1970 körül Mary Ainsworth és kollégái egyéves gyerekeket figyeltek meg egy rövid laboratóriumi eljárásban, az „Idegen helyzetben”: az anya rövid időre kiment a szobából, majd visszatért. Egyes gyerekek gyorsan megnyugodtak, és visszatértek a játékaikhoz. Mások úgy tettek, mintha nem érdekelné őket. A harmadik csoport tagjai kapaszkodtak az anyjukba, miközben el is tolták maguktól, és a visszatérése után is sokáig sírtak - ezt a mintázatot szorongó-ambivalensnek nevezték. A háttérben nem a felnőtt közönye, hanem a következetlensége állt: ugyanaz az ember hol azonnal válaszolt, hol elfoglalt, ingerült vagy elérhetetlen volt.

A különbség fontosabb, mint amilyennek tűnik. A gyerek nem a melegség mennyiségét méri, hanem előrejelzést készít: mi történik, ha szólok. Ha a válasz állandó - még ha következetesen kevés is -, kialakul az előrejelzés, és csökken a feszültség: ellazulhat, vagy abbahagyhatja a kérést. Ha a válasz olyan, mint egy lottó, az előrejelzés sosem áll össze. A figyelme a felnőttre irányul, nem a játékokkal teli szobára: túl nagy az ára annak, hogy elforduljon, hátha épp most kap választ.

Ha a hívás csak minden második alkalommal működik, ésszerű felerősíteni: tovább sírni, erősebben kapaszkodni, még egyszer kérdezni. Ezután egy, a kötődés témakörén messze túl is vizsgált mechanizmus lép működésbe - ezt analógia alapján alkalmazzák a kötődésre. A kiszámíthatatlanul megerősített viselkedés lassabban alszik ki, mint az, amelyet mindig megerősítettek. Ha a válasz minden alkalommal jött, gyorsan észreveszed, amikor eltűnik, és abbahagyod a hívást. Ha véletlenszerűen érkezett, a szünet nem „nem”-nek, hanem „még nem”-nek tűnik - és a próbálkozások folytatódnak.

A felnőtt változat ugyanez, csak sírás helyett üzenetek és kérdések vannak. Hazan és Shaver 1987-es munkája megmutatta, hogy a romantikus kapcsolatok is hasonló típusokba rendeződnek, és a szorongó stratégia ott rögtön felismerhető: hamar észrevenni a távolodás jeleit, és erőteljesen reagálni rájuk. Itt fontos egy megszorítás, amely megváltoztatja a következtetést: a gyermekkori típus és a felnőttkori között nincs egyenes vonal. A stabilitása alacsony, a személyiség és a későbbi közeli kapcsolatok észrevehetően eltolják. Ez a jóslás tanult szokása, nem ítélet.