Hogyan tárják fel a naplók egy korszak világát

A hivatalos irat azért készül, hogy valamit rögzítsen: kinevezzen valakit, beszámoljon valamiről vagy engedélyt adjon. Benne van a döntés, de nincs benne a döntés körül zajló élet. A napló különösebb cél nélkül íródik, ezért olyan dolgokat is megörökít, amelyeket senkinek sem jutott eszébe feljegyezni.

Az egyik legismertebb példa egy 17. századi londoni hivatalnok, aki magának vezetett naplót, és mellékesen belülről írta le a pestist és a nagy tűzvészt: milyen szagok terjengtek, merre menekültek az emberek, és mit sikerült magukkal vinniük. Ugyanannak az évnek a hivatalos iratai számokat és rendelkezéseket közölnek, de ezekből nem lehet megérteni, milyen volt mindezt átélni.

Az utolsó pont a legtrükkösebb. A szerző elkerülhet egy témát félelemből, illedelmességből, vagy azért, mert számára túl hétköznapi ahhoz, hogy megemlítse. Csak több, ugyanabból az időszakból származó napló összehasonlításával deríthető ki, melyik esetről van szó.

Ennek a forrásnak van egy rendszerszintű torzítása. Azok írtak, akik tudtak írni, és volt idejük rá, miközben azok a naplók maradtak fenn, amelyekről a leszármazottak úgy gondolták, hogy érdemes megőrizni őket. Az írástudatlan többség hangja szinte egyáltalán nem jutott el hozzánk.

A második torzítás magából a műfajból ered. Sokan úgy vezettek naplót, hogy közben számoltak egy későbbi olvasóval, és menet közben szerkesztették önmagukat. A háborús évek bejegyzéseit gyakran cenzúrázták is, és előfordult, hogy a szerző évekkel később szerkesztette át őket, amikor már tudta, hogyan végződött minden.

Ezért a történész munkájában a napló szinte soha nem áll önmagában. Plébániai anyakönyvek, elszámolások, újságok és más naplók mellé kerül, az igazság pedig a források metszéspontjában rajzolódik ki. Egyetlen bejegyzés részletként használható, bizonyítékként azonban nem.