Miért marad mindig nyom a helyszínen

Leülsz a kanapéra: ruhaszálakat és hajszálakat hagysz ott, miközben a kárpit szálai rád kerülnek. Átmész a talajon: cipőtalpnyomot hagysz, és talajrészecskéket viszel magaddal. Megfogsz egy tárgyat: bőrsejteket hagysz rajta, miközben festék- vagy fémrészecskék kerülnek rád.

Ezt a szabályt egy francia kriminológus több mint egy évszázada fogalmazta meg, és azóta sem változott. Csak a műszerek érzékenysége lett nagyobb: amit korábban elméletinek tartottak, azt ma már ténylegesen ki lehet mutatni.

Ezért gyűjtenek a kriminalisták nemcsak nyilvánvaló bizonyítékokat. Kiporszívózzák a szőnyeget, mintát vágnak ki a kárpitból, ragasztószalaggal emelnek le szálakat, és talajt vesznek le a cipőről. Ezek külön-külön semmit sem jelentenek, és csak egy másik helyszínről származó mintákkal összevetve nyernek értelmet.

A másodlagos átvitel lehetősége a modern szakértői vizsgálatok legnagyobb problémája. A módszerek annyira érzékennyé váltak, hogy akár egyetlen sejtből származó nyomokat is kimutatnak, ezért fontosabbá válik annak kérdése, hogyan került oda a lelet, mint maga a jelenléte.

Ebből következik egy szabály: egyetlen nyom szinte soha nem dönt el egy ügyet. Az összkép számít: többféle, egymással összhangban lévő nyom, valamint annak magyarázata, hogyan kerülhetett oda mindegyik.

Az alapelv a védelem javára is válhat. A várt nyomok hiánya szintén információ: ha valaki állítólag dulakodott egy szobában, kölcsönös nyomoknak kellene maradniuk rajta és a szobában is. A hiányuk éppúgy magyarázatra szorul, mint a jelenlétük.

Az alapelv határaival is érdemes tisztában lenni. Azt mondja ki, hogy anyagátadás történt, nem pedig azt, hogy a nyom fennmaradt. A szálak kihullanak, a bőr lekopik, az eső pedig lemossa a talajt. Ezért az esemény és a helyszíni vizsgálat között eltelt idő legalább annyit számít, mint maga a vizsgálat alapossága.