Így működik a többségi hatás

1951-ben Solomon Asch pszichológus egy diákot ültetett egy szobába 7 másik résztvevővel. Mindannyiuknak megmutattak egy kártyát egy vonallal és egyet 3 különböző hosszúságú vonallal, majd azt kérték, mondják ki hangosan, a 3 közül melyik egyezik az elsővel. A feladat olyan egyszerű volt, hogy egyedül szinte hibátlanul oldották meg.

A másik 7 ember beépített résztvevő volt. Az első körökben helyesen válaszoltak, aztán kórusban egy nyilvánvalóan rossz vonalat kezdtek megnevezni. A valódi résztvevő utolsó előttiként válaszolt, és előtte több egyforma, magabiztos hangot hallott, amelyek ellentmondtak annak, amit a saját szemével látott.

Az esetek körülbelül 37%-ában az ember megismételte mások hibáját. Amikor papírra írták a választ, mások hangját nem hallva, a hibák aránya 1% alatt volt. Jól látták, csak a szavaik tértek el. A résztvevők mintegy háromnegyede legalább egyszer engedett.

Ennek 2 oka van, és másképp működnek. Az első információs: ha 7 ember egyet lát, te pedig mást, a legkézenfekvőbb feltételezés az, hogy te tévedsz. Az agy számára a többség nem vélemény, hanem egyszerű adatforrás arról, hogyan működik a világ. Ugyanezen logika alapján választod a hosszabb sort és azt a kávézót, ahol emberek ülnek.

A második normatív: nem akarsz te lenni az, aki mindenkivel vitatkozik. Az ilyen engedményeket az ember általában felismeri - látja a helyes vonalat, de másét nevezi meg, hogy ne tűnjön ki. A 2 mechanizmust nehéz elkülöníteni egy kísérletben, és a vita arról, hogy maga az észlelés változik-e meg, vagy csak a kimondott válasz, még nem zárult le.

Asch változtatta a csoport méretét. Egy veled szemben ülő beépített résztvevő szinte semmit sem számít, 2 már érezhetően hat, 3 pedig szinte teljes hatást vált ki. Ezután a görbe plafonba ütközik: 15 ember nem gyakorol nagyobb nyomást, mint 3.

Van azonban egy dolog, ami mindezt felborítja. Ha a csoportból akár csak 1 ember is a helyes vonalat nevezte meg, a nyomás körülbelül a negyedére esett - akkor is, ha a többiek továbbra is tévedtek. A szövetségesnek nem kell tekintélynek lennie, és még igaza sem kell legyen. Elég, ha az egyetértés már nem egyhangú.

A hatást számos országban újra kimutatták. Megmarad, de nem állandó értékként: kevesebb az alkalmazkodás ott, ahol értékelik az önállóságot, és a későbbi évtizedekben is kevesebb, mint az ötvenes években. A mértéke változik, az iránya nem.