Mi lett a pillecukorteszt gyerekeivel

A gyermeket leültették az asztalhoz, elé tettek egy édességet, és azt mondták neki: megeheted most, vagy megvárhatod, amíg a felnőtt visszajön, és akkor kettőt kapsz. A felnőtt körülbelül negyedórára ment ki. A gyerekek úgy próbálták átvészelni, ahogy tudták: elfordultak, énekeltek, a kezükkel eltakarták a szemüket.

Sok évvel később a kutatók megkeresték néhány résztvevőt, és azt találták, hogy akik tovább kitartottak, átlagosan jobban tanultak, és ritkábban ütköztek nehézségekbe. Innen ered az a könyvekben elterjedt következtetés, hogy a várakozás képessége meghatározza a sorsodat.

Az eredeti kutatás problémája nem a módszer, hanem a csoport mérete és összetétele volt. A gyerekek többnyire az egyetem alkalmazottainak családjából érkeztek, vagyis nagyon hasonló és jómódú környezetben éltek, ráadásul kevesen voltak. Ilyen adatok mellett könnyű a véletlen egybeesést törvényszerűségnek vélni.

Az új kutatásba tízszer több, különböző társadalmi rétegekből érkező résztvevőt vontak be. A 4 éves korban mutatott várakozás és a későbbi sikerek között találtak kapcsolatot, de ez körülbelül feleannyira erős volt. A legfontosabb, hogy az anya iskolai végzettségének és a család jövedelmének figyelembevételével szinte eltűnt.

Magára a viselkedésre is született egy másik magyarázat. Egy olyan kísérletben, amelyben egy felnőtt előzőleg egyszer becsapta a gyermeket, a gyerekek érezhetően kevesebbet vártak. Vagyis a várakozás nemcsak az önkontrollt méri, hanem a tapasztalatot is: érdemes-e elhinni, hogy valóban megkapja, amit megígértek.

Egy olyan gyermek számára, akinek kiszámíthatatlanul jutott étel, az azonnali evés ésszerű stratégia, nem pedig gyengeség. A teszt tehát részben a család életkörülményeit mérte, később pedig ugyanezek a körülmények hatottak a gyermek sorsára. A kapcsolat létezik, csak nem ott van az oka, ahol keresték.