Nem a valósághoz, hanem egy vázlathoz hasonlítasz
Amikor meghoztad a döntést, egy eredmény marad - minden kényelmetlenségével együtt: egy munka hosszú ingázással, egy lakás vékony falakkal, egy unalmasra sikerült este. A nem választott lehetőség vázlat marad. A vázlatban nincs dugó, nincsenek szomszédok a fal túloldalán, nincs kínos csend az asztalnál. A részletes valóságot egy olyan vázlattal veted össze, amelyből minden unalmas rész ki van húzva.
Ennek a szokásnak neve is van - kontrafaktuális gondolkodás: fejben újrajátsszuk a történteket. „Ha 10 perccel korábban indultam volna el”, „ha igent mondtam volna”. Önmagában hasznos: így vonunk le szabályokat a következő alkalomra. A megbánás ennek a munkának a mellékhatása, nem hiba.
A megbánás ritkán él a skála szélén. Gyakrabban itt van: lehet élni, minden rendben - de valami halkan motoszkál.
Az erőssége attól függ, milyen közel volt a másik kimenetel. A versenyfelvételeken az ezüstérmesek gyakran csalódottabbnak látszanak, mint a bronzérmesek: az ezüstérmes könnyen elképzeli magát aranyérmesként, a bronzérmes pedig azt, hogy érem nélkül marad. Ezt vizsgálták Victoria Medvec és Thomas Gilovich pszichológusok kollégáikkal az 1992-es nyári olimpia felvételein.
Miért égetnek egyes döntések tovább
Minél több lehetőséget vettél fontolóra, annál több alapanyagod van a „mi lett volna, ha”-hoz: minden elvetett lehetőség jelöltként marad meg az emlékezetedben. Innen ered a népszerű gondolat, hogy a sok választási lehetőség boldogtalanabbá tesz. Itt érdemes megállni: amikor az erről szóló kutatásokat együtt vizsgálták, az átlagos hatás közel volt a nullához - egyesekben számottevő volt, másokban eltűnt. Vagyis a bizonyítékok gyengék: ez nem törvény, hanem egy hatás, amely a körülményektől függően hol megjelenik, hol eltűnik.
Egy másik különbség feltűnőbb - az időbeli. A közvetlenül következő napokban inkább az éget, amit megtettél: túl sokat mondtál, gondolkodás nélkül beleegyeztél, te mentél el először. Évek távlatában viszont az emberek gyakrabban bánják azt, amit nem tettek meg - hogy nem költöztek el, nem írták meg a levelet, nem beszélték meg a dolgot. A tetteknek vannak következményei, amelyeket meg lehet nézni és el lehet engedni. A tétlenség után csak egy nyitott kérdés marad, és nincs mivel lezárni.
A harmadik tényező a visszafordíthatóság. Amíg egy döntést vissza lehet vonni, az összehasonlítás bekapcsolva marad; amikor bezárul az ajtó, a fejed magyarázni kezdi, miért alakult jól minden. Az adatok itt nem teljesen egyértelműek, de az érzés ismerős: a végtelen „próbaidő” jobban kimerít, mint a végleges „igen”.
A saját eredményedet - minden egyenetlenségével együtt - egy olyan lehetőséggel hasonlítod össze, amelynek az egyenetlenségei még nem voltak idejük megjelenni. Az összehasonlítás nem szimmetrikus, és a valóság mindig veszít benne.
Miért tűnik gyakran jobbnak a nem választott lehetőség?
Mi enyhítheti a nem választott lehetőség miatti megbánást?
Források
- A kontrafaktuális gondolkodást Daniel Kahneman és Dale Miller írta le (1986)
- az ezüstéremhatást Victoria Medvec, Scott Madey és Thomas Gilovich (1995)
- a megtett és meg nem tett dolgok miatti megbánást különböző időtávokon Thomas Gilovich és Victoria Medvec (1994). A sok választási lehetőségről Benjamin Scheibehenne és szerzőtársai metaanalízise (2010): az átlagos hatás közel van a nullához
A sorozat folytatása: „Döntések”
5 cikk teljes terjedelmében az oldalon, még 5 az alkalmazásban
