Miért aludtak a középkorban kétszer egy éjszaka

Roger Ekirch történész több mint ötszáz említést gyűjtött össze az „első alvásról” és a „második alvásról” naplókból, bírósági jegyzőkönyvekből, orvosi értekezésekből és versekből. A szerzők semmit sem magyaráznak: úgy írnak róla, mint amiről mindenki tudja, mit jelent. Egy tanú pontosítja, hogy „az első alvás után” hallott zajt, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy mindenki tudja, melyik óráról van szó.

Az alvások közötti időszak nem telt üresen. Imádkoztak, fát tettek a tűzre, ruhát javítottak, a sötétben beszélgettek, és átmentek a szomszédhoz az udvaron keresztül. A franciáknak külön szavuk is volt erre az állapotra: dorveille, vagyis „alvás és ébrenlét közötti állapot”.

Nem a szokásról, hanem a sötétség hosszáról volt szó. Télen az éjszaka tizennégy órán át vagy még tovább tartott, az ember pedig nem tud ennyi ideig egyhuzamban aludni. Az alvás eloszlott az éjszakában, és középen megszakadt.

A kilencvenes évek elején Thomas Wehr, az Országos Mentális Egészségügyi Intézet munkatársa visszaadta az embereknek a hosszú éjszakát. A résztvevők egy hónapon át tizennégy órát töltöttek teljes sötétségben, lámpák, képernyők és órák nélkül.

Néhány hét után az alvásuk kettévált. Az ember elaludt, körülbelül négy órát aludt, felébredt, egy-két órán át nyugodt félálomban feküdt, majd újra elaludt. Ebben nem volt semmi szorongató: az ezekben az órákban mért hormonális állapot inkább a mély nyugalomhoz hasonlított, mint az ébrenléthez.

A mechanizmus egyszerű. A melatonin sötétben termelődik; a hosszú sötétség kitágítja ezt az időablakot, így az alvásnak nem kell egyetlen szakaszba beleférnie. Az elektromos fény ennek az ellenkezőjét tette: már csak körülbelül nyolc óra sötétség marad, az alvás pedig egyetlen blokkba rendeződik.

Könnyű levonni a tetszetős következtetést: ha a két részletben alvás régebbi, akkor biztosan jobb is, a mi nyolcórás, egyhuzamban alvásunk pedig romlás. Ugyanezek az adatok azonban ellenvetést is kínálnak.